Szigety Péter: A sorsistenasszony kedvencei

Ez nem az a könyv, amelyet egy ültő helyedben végigolvasol, és hidd el nekem, ez így van jól. Ha nem tanácsol el, hogy az elmesélésekben kevés a napfény, ha az egzotikus kirándulásokat pótolja számodra az „utazás a szereplők lelke körül”, szeretni fogod a mélyen emberi témákat taglaló, fanyar humorú történeteket, amelyek nem vitatják el az egyén tévedéshez való jogát.

A háború által csontig lerágott kérdésekre Borika az első történetben azt válaszolja, köp az egészre, ő a túlélésre hajt. Csak attól tart, hogy „férjül vesz egy félig alkoholista, félig pszichopata férfit, és szül két szerencsétlen gyereket”. Mesekönyvekből előlépő, ideálokkal felvértezett lánya, L’avina már hajlékonyabb jellem. Álmait a realitással szemben is igyekszik védeni, s csak akkor szakad fel belőle egy röpke sóhaj, amikor ráeszmél, hogy gyermekkori álma balszerencséjére megvalósult.

Az érzelmi pátosztól lemeztelenített, könyörtelenül őszinte szövegek vezérmotívuma az útkeresés a sors fel- és fel nem vállalása felé. Imádom ezt a vonalas dumát, mondhatná erre a harmadik epizód Jenőkéje. Bolond lennék a röhejes „Sors” által kijelölt főúton napszúrást kapni, amikor itt van ez az árnyas ösvény, ahová letérhetek… A trilógia harmadik részének majdani főszereplőjét, Marcit útjának elején láthatjuk, amint igyekszik „összerakni” magát sok mindenből, de mindenekelőtt édesanyja figyelmeztetéséből: „Fiam, okosabb, ha esélyt adunk a bennünk rejlő csodának! Nem éri meg elhazudni Moira szépanyánktól kapott egyediségünket, sajátos vágyainkat, mert azok megbosszulják magukat.”