Umberto Eco: A prágai temető

„…[A] földrengés tördelte padlózathoz hasonlatos kövek közt egyszer csak görnyedt hátú, kaftános-föveges, ősz kecskeszakállat viselő ármányos rabbinusok vegyülnek el, és támaszkodnak-dőlnek maguk is a düledező sírokra, girbegurbán sűrűsödő kísértetsokaság az éjben. S középen annak a Löw rabbinak a sírja, aki a XVI. században életre keltette a Gólem nevű szörnyet, hogy az álljon bosszút a zsidóság nevében mindenért.
Jobb ez, mint Dumas, jobb, mint a jezsuiták…” – képzel kívánatos ellenséget a „holdvilágos boszorkányéj-hangulatú” helyszínre Simonini kapitány, és munkához lát.
Simonini a fantázia szülötte, de nagyon is valószerű gazember. Tőrbotra támaszkodó idegen- és főleg nőgyűlölő haspók, magányos nyomorult létére fél Európa titkosszolgálatainak zsoldjában álló cinikus hamisító ő, aki hazugságokat kohol, összeesküvéseket sző, és merényleteket szervez. Az persze csak a regényes képzelet műve, hogy Simonininek mindenhez és mindenkihez köze van: a „görbe lábú gnóm” Garibaldi körül szaglászó piemonti besúgóhálózathoz, a kocsmák abszintgőzében szervezkedő alvilági bombagyárosokhoz, a párizsi kommün zavarosában halászó francia és porosz hírszerzéshez, Dreyfus kapitány feljegyzéséhez és a muzsikokat ördögi félnivalóval biztató cári Ohranához éppúgy, mint a Charcot-klinika „Fro?de doktor” nevű hipnotizőrgyakornokához, vagy épp a fekete miséket celebráló sátánista Boullan abbéhoz. A szereplők és a tények, az ügyek és a „dokumentumok” azonban (egészen a hitleri haláltáborok kiagyalóit „megihlető” Cion bölcseinek jegyzőkönyvei-ig) mind-mind vérfagyasztóan igaziak. S a képzelt Simonini is csupa olyasmit tesz, amit valakik valamikor csakugyan véghez vittek.
Ráadásul… ki tudja? Egy XIX. századias kalandregény lapjain akár titokzatos hasonmása is támadhat az embernek. És utószavában talán nem tréfából jegyzi meg Eco professzor: „bizonyos értelemben azért mégiscsak létezett ő. Sőt az az igazság, hogy mindmáig itt van köztünk.”