Fábián Réka: A csend hangjai

A tizenkilenc éves Léna számára az anyai szeretet nem emlék, csupán hiány. Édesapja ugyan gondoskodó, de érzelmileg elérhetetlen jelenléte mellett Léna megtanulta, hogyan lehet túlélni anélkül, hogy igazán élne. Falakat húzott maga köré, hogy megóvja magát az elhagyatottságtól, és közben a saját érzéseit is kizárta.

Dominik gyerekként veszítette el a szüleit, és nagyszülei oltalmában nőtt fel egy olyan otthonban, ahol a szeretet csendes volt, de mély. Ismeri a veszteség súlyát, a gyász hosszúra nyúló árnyékait és a csendet, amely nem mindig vigasztal, de megtanít hallgatni.

Amikor útjaik keresztezik egymást, egy olyan kapcsolat születik köztük, amely nem kér sokat, csak őszinteséget. Szavak nélkül is értik egymást, mintha lelkük ugyanabból a fájdalomból formálódott volna. Mégis, ahogy közelebb kerülnek egymáshoz, múltjuk egyre hangosabbá válik.

Egy világítótorony árnyékában hét éven át minden augusztusban találkoznak – ígéret és menedék, hallgatás és remény között. De ahhoz, hogy valóban egymáshoz találjanak, szembe kell nézniük a múlt kimondatlan titkaival, illetve a kérdéssel, amely mindent meghatároz: vajon meggyógyíthatja-e egymást két megtört lélek, vagy örökre egymás sebeiben vesznek el?

A csend hangjai egy lírai, mélyen emberi történet a veszteségről, a hallgatásról és arról, hogyan találhatunk otthonra egy másik ember szívében, akkor is, ha előtte önmagunkhoz kell eljutnunk.